By Horváth László a Madách Imre Gimnázium tanárának március 15-i beszéde:
„Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.”
Tisztelt ünneplő Közönség! Hölgyeim és Uraim!
171 évvel ezelőtt, amikor – Babits Mihály szavaival élve – „szabadság csillaga volt a magyar”, a forradalmi nép az esőáztatta pesti utcák falragaszaiból és a lánglenkű hangadók szózataiból már reggeltől ismerkedett a szabad sajtó első termékeivel. Hamarosan, ha felhangzott a jól ismert „magyarok Istenére esküszünk”, a tömeg az „egyszer egy az egy” bizonyosságával kontrázott, hogy „rabok tovább nem leszünk”. A kérdésre, hogy „mit kíván a magyar nemzet”, pedig ezernyi torok harsogta egyként, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”. Délutánra már sokan betéve tudhatták mind a tizenkét pontot, melyeket a pesti városatyákkal is elfogadtattak. Az időközben húszezresre duzzadt tömeg nagyjából így, öt óra tájt indult el a városháza előtti térről, hogy a Vigadóval szembeni hajóhídon átkelve feljusson a budai fellegvárba. Itt székelt ugyanis a Habsburg udvar meghosszabbított kezeként működő, a magyar ügyekért felelős Helytartótanács. A tengernyi embert látva pedig „a nagyméltóságú Helytartótanács” – Petőfit idézve – „sápadt vala, és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”.
Mindeközben a pozsonyi országgyűlés küldöttsége a szintén forrongó Bécsben tartózkodott, hogy megkezdje a tárgyalásokat az uralkodóval és az udvar döntéshozóival Kossuth Lajos felirati javaslatának haladéktalan elfogadásáról. Tudni kell, hogy valójában a 12 pont – amelytől a pesti Helytartótanács „reszketni méltóztatott” – is ezen országgyűlési indítvány sommázata volt, amely éppen a tömörsége miatt hatott még radikálisabbnak. A Petőfi, Jókai, Vasvári és társaik nevével fémjelzett pesti Ellenzéki Kör ugyanis Kossuthtal egyeztetve a közelgő József napi vásárra időzített banketton kívánt aláírásokat gyűjteni, ezzel is nyomatékosítva az országgyűlési kérelmeket. A bécsi események nyomán kialakult légkörben azonban a pesti radikálisok úgy határoztak, hogy a petíciós akció helyett forradalmi követelésekként prezentálják pontjaikat.
„Könnyű más városban forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen?“ – írja Jókai Mór – „Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet. De hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van a parlamentünk pedig Pozsonyban?” E körülményre való tekintettel a Pilvaxban gyülekező társaság a felirati javaslat összegzéséhez további két pontot illesztett, jelesül a cenzúra eltörlését és a politikai státuszfoglyok szabadon bocsátását, amely követeléseknek a Landerer-nyomda lefoglalásával és Táncsics kiszabadításával helyben érvényt is szerzett. És hogy mit kívánt még a magyar nemzet? Magyarország nagyobb függetlensége és alkotmányos átalakulása érdekében felelős minisztériumot – azaz kormányt – Buda-Pesten, ugyanitt évenkénti országgyűlést, nemzeti bankot, nemzeti őrsereget, a magyar alkotmányra felesküdő katonaságot, a társadalom polgári átalakítása jegyében pedig közteherviselést, az úrbéri, feudális viszonyok megszüntetését, esküdtszéket, valamint törvény előtti egyenlőséget és végezetül az Erdéllyel való államegység újbóli megvalósítását, tehát az uniót.
Tisztelt jelenlevők! Gondoljuk csak végig, hogy mi vezetett el a március 15-i földinduláshoz? Jól tudjuk, a forradalmi követeléseket a reformkor érlelte, ám a nemzeti felemelkedés e dinamikus időszakának lendületét a Metternich-féle abszolutizmusnak nevezett reakciós rendszer erőteljesen fékezte. A robbanáshoz – egyéb külső és belső tényezőn túl – e feszültség is nagyban hozzájárult, miként az is, hogy Magyarország helyzete a birodalomban évszázadok óta nem volt megnyugtatóan rendezve. És persze szükség volt olyan, a haza ügyét felvállaló tettre kész emberekre, tántoríthatatlan jellemekre, mint az országa gyarapításáért szenvedéllyel lángoló és a végkimerültségig fáradozó Széchenyi, az államhatalmat a visszásságaival bátran szembesítő, a börtönt is vállaló Kossuth, vagy a nép hangján megszólaló, lánglelkű poéta Petőfi.
Hölgyeim és Uraim! Babits Mihály a fent idézett Petőfi koszorúi c. költeményében a forradalom költőjére célozva a következő kérdést teszi fel: „Ki ünnepli őt ma, mikor a vágy, a gond/ messze az övétől, mint sastól a vakond?” Végigtekintve sorainkon talán elégedetten nyugtázzuk és büszkén válaszolhatjuk Babitsnak, hogy hát azért vagyunk itt egy-páran. Évről évre csak összejövünk a Pipagyújtónál. De értjük-e még a márciusi ifjak lelkesítő szavát és a Pipagyújtó sírkert hős honvédjeinek áldozatát? Valóban példaképeink ők? Avagy – Babitscsal szólva – nem lehet, hogy „csak a vak megszokás és a süket hivatal hozza ide koszorúit”?
A jelenlévők közül vajon hányan tekintik tényleg példaértékűnek és követendőnek a 48-as események főszereplőinek – Széchenyinek, Kossuthnak vagy Petőfinek – határozott fellépését? Nem jellemzőbb-e mindennapjainkra és zsugorodó közösségünkre a célkitűzései mögűli lassú kihátrálás és a kompromisszumnak álcázott meghunyászkodó önfeladás? Merjük-e oly őszinte nyíltsággal artikulálni céljainkat, ahogy ők tették? Mit kívánhat a szlovákiai magyarság 2019-ben? Hogy hangozhatna ma a Felvidék 12 pontja? Meglehet, hogy nem is kell olyan sokat gondolkodni. Elég csupán leporolni apáink és nagyapáink máig megvalósulatlan célkitűzéseit. Azokról az alapvető és jogos kívánalmakról beszélek, amelyeket sorsfordító időkben fogalmaztak meg nemzetrészünk képviselői. Szóljunk itt 1968-ról, amikor a kommunista diktatúra szorításából végre levegőhöz jutó csehszlovákiai magyarok is rámutattak a közösségüket érintő legégetőbb problémákra és azok lehetséges megoldásaira! Mindezek szószólója akkor a magyarság egyetlen engedélyezett tömegszervezete, az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Csemadok vezetése volt. Bár a kérelmek akkor nem léptek túl az egypártrendszer korlátain, azon belül viszont messzire merészkedtek: arányos képviseletet kértek a magyarság számára, szorgalmazták a nemzetiségi oktatásügy autonómiáját, valamint szükségesnek tartották a magyarságot sújtó 1945 utáni diszkriminatív jogszabályok felülvizsgálatát, a kollektív bűnösség elvének megszüntetését és a meghurcoltak rehabilitálását.
Vegyük most számba, hogy haladtunk-e előre akár csak arasznyit is az azóta eltelt időben! Megoldódott-e a kérdés 2019-re, amikor például a magyarok támogatására is számottartó, időközben visszalépő államfőjelölt azt javasolta nekünk, hogy ne piszkáljuk a beneši dekrétumokat? Jó esetben legfeljebb az áldozat mondhatja a bűnbánó zsarnokának, hogy fátylat rá, felejtsük el, de fordítva semmiképpen. Avagy kik tartják életben a feszültséget: azok, akik fontosnak tartják az ügy érdemi kezelését és megnyugtató lezárását, vagy azok, akik tagadnak, tiltanak, fenyegetőznek és törvényt hoznak a dekrétumok sérthetetlenségéről? Az a helyzet, hogy hozzánk máig nem jött el sem a csehszlovák, sem a szlovák Willy Brandt. Arról a nyugat-német kancellárról beszélek, aki a második világháború áldozatainak varsói emlékművénél térdre borulva némán követte meg a lengyel népet. Ilyen és ehhez hasonló egyszerű, de annál mélyebb emberi gesztusra lenne szükség egy államférfitól a megbékélés érdekében, nem pedig a „ne piszkáljuk“ struccpolitikájára.
Tisztelt hallgatóság! Ha még mindig a márciusi ifjak történelmi és szellemi örököseinek tartjuk magunkat, ne halogassunk mindent a végsőkig, a soha napjáig! Merjük kezünkbe venni sorsunkat! Legfőbb ideje, hogy az őszinte feltárás és megbékélés érdekében igenis ragaszkodjunk a jogfosztottság állapotának egyik alappilléreként megjelenő beneši dekrétumok eltörléséhez! Legyen ez az origó, az első pont a tizenkettőből!
2. Szükséges továbbá az áldozatok megkövetése és legalább az erkölcsi jóvátétel a szlovák állam részéről!
3. Az ország nyilvánossága kendőzetlenül ismerje meg a korabeli eseményeket, amelynek egyik előfeltétele:
4. az objektív és kiegyensúlyozott történelemoktatás!
Tisztelt hallgatóság! Idén emlékeztünk meg az 1994-ben összehívott komáromi naggyűlés 25. évfordulójáról. E gyűlésen a felvidéki magyarság népes képviselete egyhangúlag foglalt állást a kultúrális és nyelvi jogaink kiterjesztésének és területi önkormányzatiságunk megteremtésének fontosságáról. Ez történt huszonöt éve. Ma pedig egy másik köztársaságelnök jelölt az találja mondani, hogy nem tapasztal nyomást a magyar közösség részéről a kisebbségi jogok bővítésére. Sőt az egyik kihívójára, aki pedig ott volt Komáromban, mintha azóta a feledés „jótékony” fátyla borult volna. Mi viszont ne feledjük a mečiarizmus kálváriájában fogant jogos követeléseinket és teremtsük meg a „hiányolt” nyomást, amikor a naggyűlés határozatait szinte szószerint idézve kimondjuk:
5. érvényesüljön a teljes és kötelező vizuális kétnyelvűség a vegyesen lakott településeken!
6. A magyarok által többségben lakott területeken a magyar a szlovákkal együtt váljon hivatalos nyelvvé!
7. Kívánjuk a nemzetiségi oktatásügy és a kultúra autonóm helyzetének megteremtését!
8. Valósuljon meg a területi önkormányzatiság elve a magyar lakosságú vidékeken!
És hogy bár szintén nem újkeletű, de napjainkban égetővé váló aktuális problémákról is szóljunk, legyen célunk:
9. az egyenlőtlen gazdasági fejlesztés megszüntetése az északi és a déli régiók között,
10. konkrét lépések megtétele a régiónkat sújtó elvándorlás megszüntetésére,
11. a Csallóköz vízkészletének fokozott és a jelenleginél hatékonyabb védelme,
12. a vereknyei lerakat izolálása helyett, annak teljes felsszámolása!
Tisztelt emlékező közönség! Ne feledjük hát az előttünk járók bátor kiállását! Ne engedjünk a 48-ból, de 68-ból és 94-ből sem! Legyünk mi az eleven virágok a forradalom koszorúin!
„Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: “Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”
Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.