By Interjú Kotiers Mária elnökségi tagunkkal
Kotiers Mária 1934-ben született egy Illésháza melletti tanyán a Kis-Duna mellett. Tonkházán kezdett iskolába járni, de 1945 októberében a katonaság elfoglalta a települést, így 1946-ig nem tanulhattak tovább. Az új államalakulatban magyar iskola híján szlovákba kellett járnia, az utolsó két évet Budapesten fejezte be. A komáromi gimnázium után Pozsonyban kapott magyar szakos tanári oklevelet. Így került Somorjára, itt tanított pályafutása végéig. Itt él ma is, aktív tagja a Híd Vegyeskarnak és a Somorjai Csemadok elnökségének. Annak a hiánypótló történelmi olvasókönyvnek is társszerzője, melyet az önkormányzat mellett működő Oktatásügyi Bizottság jelentetett meg karácsony előtt. Vele beszélgettünk.
Meséljen nekünk valamit a kalandos iskolai éveiről!
1940-ben Tonkházán kezdtem iskolába járni, itt lakott a nagymamám. A falut 1944 októberében elfoglalta a katonaság, így 1946-ig nem volt tanítás. lllésházán még szlovák iskola sem volt. A kismagyariak többsége ugyan reszlovakizált, nyitottak volna szlovák iskolát, de nem volt hol. Tonkházán viszont volt egy új épület, itt működött a tonkházi szlovák iskola. Egy árvai szlovák tanárunk volt, aki azzal a küldetéssel jött, hogy átnevel minket. Volt, hogy csak úgy mehettünk az erdőbe, hogy vittük a szlovák zászlót. Szlovák misékre járatott minket, evangéliumi szövegeket magoltatott velünk. Addig öröm volt a tanulás, de így gyötrelem lett, hisz öt évig csak magyarul tanultam. Végül ´48-ban, a tanév befejezése után elmentem a bátyámmal Budapestre. Ez sem volt könnyű, nagy volt a képmutatás abban a polgári iskolában, ahova jártam. Ráadásul senki sem értette, mit keresek ott, és azt sem, miért tudok ilyen jól magyarul.
Aztán megnyíltak a magyar iskolák, Komáromban végezte a gimnáziumot, majd jött a főiskola.
Pozsonyban végeztem pedagógiát, azon belül pedig magyart, és minden tantárgyat magyarul tanulhattam. Jó tanáraim voltak, értették a dolgukat. Az egyetem elvégzése után, 1957-ben Somorjára helyeztek. Magyart tanítottam, és történelmet.
Ön a máig a Csemadok somorjai vezetőségének a tagja. Mikor csatlakozott a szervezethez?
1968-ban már én vezettem a jegyzőkönyvet. Az akkori elnök, Kósa Margit, talpraesett volt. Már 1965-ben felmerült a probléma Somorján, összejön-e két osztály magyar elsős. Pedig akkor a lakosság legalább 85 százaléka magyar volt. Nem értettük, mi az oka, hogy a szülők szlovák iskolába adják gyerekeiket. Később rájöttünk, nem volt elég hely a magyar óvodában, s mivel a nőknek dolgozniuk kellett, amint hároméves lett a gyerek, be kellett adni óvodába. Magyar híján szlovákba. Onnan pedig szlovák iskolába mentek. Felkerestük a családokat, hogy támogassák azt az ötletünket: nyíljon még egy magyar osztály az oviban. A város vezetésének és az iskola igazgatójának sem tetszett, hogy szervezkedünk. A régi oviban volt egy megfelelő tanterem, de a vezetés próbálta hátráltatni a dolgot: késett a talaj rendbetétele, nekünk kellett kifesteni, stb. De addig ügyködtünk, míg megnyílt egy félnapos óvoda, pedig megpróbálták húzni az időt, hogy ez ne történhessen meg.
Milyen volt a visszhang?
A tettünk maga volt a burzsoánacionalizmus. Nagygyűléseket tartottak, vitatkoztak, mi legyen velünk, csak azért, mert felismertük, hol a gátja, hogy a magyar iskola bővülhessen. A viták után fennállt a veszélye, hogy börtönbe kerülhetünk, mert az egész tantestületet egyenként beidézték a titkosrendőrségre. Nem volt könnyű, de akadt becsületes kommunista is, aki segített.
A Csemadok egyik fontos csoportja a Híd Vegyeskar. Mikor csatlakozott a kórushoz és milyen volt az egyes vezetőkkel dolgozni?
Ott voltam az alapítótagok között 1972-ben. Pokstaller László volt az énekkar első vezetője, 27 évig vezette a kórust, 2000-ben bekövetkezett haláig. Ekkor Édes Árpád és Hecht Anna vette át az irányítást, később Hecht Anna egyedül folytatta a munkát. Lelkes volt, szép műsorokat tudott összeállítani, ügyesen intézkedett. Sok helyen felléptünk vele, soha sem pihent. 2017-es halála mindenkit sokkolt. Helyét Braunsteiner Gloria vette át, aki értékes személyiség, pontos munkát végzett az énekkarnál. Viszont nagyon elfoglalt, így idén szeptemberben Németh Imre vette át a kórust, aki lelkiismeretesen vezeti a csapatot, érti a szakmát, szívvel csinálja.
Beszélgetéseink során többször említette, hogy személyesen átélte a kitelepítéseket. Milyen emlékeket tud felidézni?
Az árvai szlovák tanítónknak nemcsak az volt a bűne, hogy át akart nevelni minket. Általában délután 4-ig szoktunk iskolában lenni, de azon a bizonyos napon már elmúlt 4 óra. A tanító furcsán viselkedett, csak állt az ablakban, mely a mezőre nézett. Akkor nem tudtuk, hogy miért, de később megértettük. Aznap zárták körül a falut, és azért tartottak minket az iskolában, hogy a falu lakosai ne menekülhessenek el. A gyerekeik nélkül ugyanis senki sem ment sehova. Arra is tisztán emlékszem, hogy ott álltam a nagyanyámék szomszédja udvarában, amikor vitték őket Csehországba. A szlovák jegyző udvarolt a család leányának, és megígérte, hogy őket nem engedi. Mégis elvitték őket. Az illető család annyira nem számított erre, hogy még bedagasztották a kenyérnekvalót. Arra is emlékszem, hogy ez a jegyző később itt tanított Somorján a gimnáziumban. Néha összejártak beszélgetni Székely Pista bácsival, Húsvéth Lajos bácsival, s még páran. Ez a társaság tudta, hogy a volt jegyző a Lajos bácsiék anyósának a bútoraival rendezte be az irodáját. Állítólag, mikor egyszer ezt a szemére hányták, végleg elment a városból. Amikor idejöttem 1957-ben, ez a jegyző volt a tanfelügyelő, jelentkeznem kellett nála. Tudta, hogy illésházi vagyok, s elkezdte magyarázni, hány családot mentett meg. Én meg nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek…
Mikor indultak a deportálások Illésházán?
1945-ben. Először azokat a férfiakat vitték el, akik a fogságból tértek haza, mert féltek tőlük, hisz tudtak harcolni, értettek a fegyverhez. A módosabb családokat Illésházáról Ligetfaluba deportálták, az ottani németek helyére, de mikor a szekerek megérkeztek, a szerencsétlen németek még ott álltak a saját házaik mellett, kirakodva a dolgaikkal, melyeket magukkal akartak vinni. A sógoromék nyolcan voltak testvérek. Őket és szüleiket, tehát az egész Holocsy családot elvitték. Olyan, németek által már rég elhagyott házba vitték őket, ahonnan már mindent eltüntettek, így a gyerekek a házakhoz jártak munkát keresni. Ez több mint egy évig tartott. A családnak malma volt Illésházán, saját költségen bevezették a villanyt is. Ebbe a házba beköltöztettek egy árvai családot, amely miután megtudta, kiket raktak ki onnan, hogy a nyolc gyerek közül a legkisebb héthónapos volt, küldött nekik élelmet, hogy éhen ne haljanak. Azt sem felejtem el, mikor 1945. szeptember 1-jén 11 családot vittek Ligetfaluba. Az előző napon egy idegen férficsapat ment végig a falun, nézegették az udvarokat. Keresték a számukra megfelelőt. Másnap már jöttek is, és elfoglalták a házakat.
Önöket is kijelölték, hiszen fehér lapjuk volt. Biztosan készültek rá, hogy menni kell.
Meg voltak ácsolva a nagy utazóládák, amibe csomagolni akartunk. Ott álltak készenlétben. Szerencsére mi már nem kerültünk sorra.
Miért fontos, hogy emlékezzünk a kitelepítések tényére?
Mert hazugságokat tanítanak a szlovákoknak. Jó lenne, ha ők is megismernék a valóságot, és mi magyarok is, mert a magyarok között sem sokan tudják, mi hogyan történt.
Mit gondol a mai Somorjáról, mint városról s a lakosságról? Van olyan dolog, ami reményt adhat az itteni magyarok számára?
Somorja sokat változott. Itt mindig szervezett társadalom volt, működött a legényegylet, a női társulatok, a Mária kongregáció… Nem akármilyen közösség volt a somorjai, csak a kitelepítések nagymértékben érintették. Azokat vitték el, akik a legöntudatosabbak, legaktívabbak voltak, vagy akiknek a leszármazottai a mai napig hiányoznak Somorjáról. S hogy mi adhat reményt? Például a választások eredménye. Nagyon örülök a Csalinak is, nagy hatással van a somorjai magyarokra. Ez nagy, összetartó erő, és ezt a munkát folytatni kell.
Mit üzen a mai fiataloknak?
Bízzanak az összefogásban, gondolják végig a dolgokat, készítsenek programokat, tűzzenek ki célokat maguk elé, legyenek kitartók! És ne felejtsék el, honnan jöttek!
Méry János